Bár győzködnöm kellett magamat, mégis elmentem. Kellemes élmény volt, bár az elején nem éreztem magam túl jól. 3-ra értem oda, felmentem az emeletre, s ott 10 ember lézengett, hát akkor egy kicsit megijedtem. De akkor már nem akartam meghátrálni, leültem egy hátsó székre, elfészkelődtem és írtam egy sms-t. Az alatt az egy perc alatt nem jött új ember. Volt nálam egy Magyar Narancs, de az olyan mű intellektuális lett volna, így elkezdtem a telefonom pötyögni, de lévén, hogy nem okostelefonom van, maradt a tetris. Nem is tudom, mikor tetriseztem utoljára ennyit:) Közben aztán jött néhány új ember, s kiderült, hogy a meghirdetetthez képest általában fél órával később szoktak ezek a megbeszélések indulni, szóval legközelebb ezt észben tartom. Hallgatóztam azért közben, s kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki új volt, s ez megnyugtatott. Fél 4 felé aztán elkezdődött a dolog. Nagy vonalakban meséltek a fesztiválszervezésről (milyen szervezői csoportok vannak stb.), s aztán az elmúlt évek tapasztalatai alapján ötleteltünk, illetve ötleteltek mások, nekem bár volt véleményem, inkább a csendes megfigyelő pozíciójába helyezkedtem. Érdekes viták bontakoztak ki, s szimpatikus volt a közeg, mert bár látszott, hogy sok dologban nem ért mindenki egyet, de kulturáltan és tényleg érveket felsorakoztatva ment a vita. S eredményes is volt, sok új ötlet is elhangzott. Tény, hogy meghúzódtam, de ez is volt a célom, idegen közegben bizonytalanul mozog az ember, de egyébként abszolút olyan volt a hangulat, hogy bárki hozzá szólhatott. Mindenkinek ajánlom, hogy kukkantson bele a következőbe, mert a viták során azért érdekes háttérinfók hangzottak el arról, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy ilyen szervezés. Meg persze ilyenkor sok meleg szervezetről lehet tájékozódni.

Végül fel is iratkoztam egy lapra szervezőnek (önkéntesnek is lehetett volna), s majd meglátjuk mi lesz. Már kaptam is egy e-mailt, valószínűleg személyesen is találkozom néhány szervezővel (mármint személyesebben, mint egy fórum). (Egyébként többen is feliratkoztak.)

Tényleg nagy szükségük van az önkéntesekre, s mondták, hogy nem számít, ha valakinek nincs még tapasztalata, segítenek belerázódni, meg persze el lehet vállalni kisebb feladatokat is.

Szóval bátorítok mindenkit, hogy menjen el a következőre, akkor is ha nem akar éppen beszállni, mert tényleg hasznos, s még az is lehet, hogy kedvet kap a szervezéshez.

Féléves kihagyás után úgy döntöttem, hogy továbbírom a blogot. Egész egyszerűen azért, mert van mondanivalóm. Nem csak azért, mert hazánkban most az lmbt ügyeknek is rosszul áll a szénája, hanem mert számos hétköznapi tapasztalatom van, melyek mások számára is tanulságosak lehetnek. Jómagam nem élek meleg társasági életet, de mostanság kíváncsivá tett ez az egész dolog, s szeretném megosztani felfedező körutam élményeit. Nem titkolva azt, hogy nem sok merszem volt eddig programokra menni, így tehát csak mások társaságában voltam kétszer melegfelvonuláson és a lift fesztivál néhány programján. Tehát akik hasonlóan vonakodnak programokra menni, azok talán bátorságot merítnek írásaim után.

Első nagy lépésem most szombaton lesz:Budapest Pride: Fesztiválfórum vol1.:   http://www.facebook.com/events/320906357931731/

Az egyetem és egyéb dolgaim most épp nem foglalnak le annyira, hogy ne tudjak önkéntesként részt venni egy ilyen kezdeményezésben. Annak ellenére, hogy vagy 60-an jelölték, hogy jönnek, kicsit aggódok. Egyrészt mindig kevesebb ember megy el, mint ahányan jelölnek. (legalábbis a kisebb rendezvényeknél így szokott lenni) Másrészt tartok tőle, hogy sokan ismerni fogják egymást, így félek, hogy egy összeszokott bandával fogom szembe találni magam. A belterjességtől szerintem minden újonc fél.

Na mindegy, majd meglátjuk.

Igen, végre sikerült:) Pénteken.2 hetet csúsztam az eredeti tervhez képest. Többnek tűnik.

Szóval pénteken már elég elkeseredve mentem haza és már nagyon túl akartam lenni a dolgon, így zenekaron is eléggé élőhalott voltam. De bizakodtam, mert bankett volt az iskolában, ahová anyám is hivatalos volt, így jó eséllyel reménykedtem, hogy tudunk beszélni apával. Zenekar után,úgy fél 9 körül még elmentem a többiekkel egy szíverősítőre, így elég gyorsan (kb. negyed óra) lenyomtam egy fröccsöt és egy jägert. Gyorsan bementem még a boltba 2 üveg borért és haza mentem.

Apa bent nézte a tv-t, én egy gyors pisilés után mondtam neki, hogy hoztam bort, jöjjön ki, igyuk meg. Na ennek megörült, úgyhogy így utólag ez tényleg jó stratégia volt:) leültünk, kinyitottam, aztán az első pohárral úgy ittam meg,mintha vizet innék. Ezután 5 percig folyamatosan mondogattam magamban, hogy "kezd már el, kezd már el, mindjárt hazaér anyád, most kell." .De közben meg még "csak még egy percet, az is számít.". Szóval hosszas belső vívódás után végre elmondtam.

Valami ilyesmi volt a szöveg: "Azért is vettem a bort, hogy megbeszéljünk valamit, amit már rég el akartam mondani. ..... Nem az egyetemi dolgokról van szó, hanem a magánéletemről....Azért nem akartam eddig mondani, hogy ne terheljelek titeket, sok gond volt mostanság...szóval én már több, mint egy éve együtt vagyok valakivel (apám vidáman hummant egyet)...akit úgy hívnak, hogy "Zs" (félreértések elkerülése végett lány név hangzott el:))....és ez így is marad...és nem akarom, hogy emiatt idegeskedj, meg félts, mert én boldog vagyok és így érzem jól magam, a barátaim is tudják, itthon is és semmi gond nincsen." Erre apám felállt és széttárta a karjait, hogy megöleljen, azt mondta, hogy tudom, hogy semmi baj, és ő elfogad minket, a lényeg, hogy boldog legyek. Azt is mondta, hogy sejtette, sőt bátyámtól egyszer rá is kérdezett. (Bátyám, hogy lehet ilyen gyökér??Látszik, hogy mennyit kommunikálunk, egy szóval sem említette, hogy apa kérdezte, pedig gondolhatta volna, hogy érdekel. Nem sokkal később egyébként ő is előkerült és mikor kérdőre vontam annyit mondott, hogy hát nem is találkozunk....na mindegy)

Aztán hazajött anyám és jegeltük a témát. Bátyám előhozta a pálinkáját (mint kiderült múlt héten kapta egy ismerősétől) és ittunk abból is, szóval 1 jägerrel, 2 pálinkával, 1 fröccsel és sok borral zártam az estét.  Szombaton és vasárnap is még kérdezgetett. Mondta, hogy rosszul esett neki, hogy másoknak előbb mondtam el, és mondtam neki, hogy ez teljesen jogos. Sőt azt is mondta, hogy nyugodtan jöjjön "Zs" hétvégenként, mert őt nem érdekli az emberek véleménye, úgyis "minden csoda csak három napig tart":)

Úgyhogy iszonyú jó fej volt és iszonyú jól fogadta és nem tudom hogy lehetek ekkora hülye, mert egyértelműen főleg azért volt szar a viszonyunk, mert soha nem voltam igazán őszinte hozzá. Nagyon megkönnyebbültem.

Küldetés elhalasztva jövő hétre. Idő előtt elmentek aludni. Egy darab semminek érzem magam.

Tegnap végül lefeküdtem éjfélkor aludni, ami végülis jó döntésnek bizonyult, mert fél 2-kor értek haza. Ma újra próbálkozom, anyámat majd valahogy le kell pattintanom.Úhahúha.

már egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy ez a dolog ma esik meg.még mindig nem jöttek és ha jönnek valószínűleg inkább aludni akarnak majd. Ráadásul én is elfelejtettem bekalkulálni azt, hogy tegnap Zs-vel hajnali 5-re értünk haza egy buliból és én csak 4 órát aludtam. Szóval kezdek elfáradni. De még tartom magam.

Érzem.Tényleg jótékony hatású a bor. nagyjából a felét megittam. Az lenne az ideális, ha most jönnének.

Ui.: Igen, tényleg nincs jobb dolgom, mint itt gengelni. Gyűjtöm a gondolatokat, hogyan kezdjem.

Még nem értek haza.De nagyjából minden kocsi huhogásra pánikba esek. Mondjuk ismerve azokat, akikkel mentek, egyhamar nem jönnek.

Elkezdtem inni a bort. Olaszrizling.

Ki akartam rakni sicratmantől a buzi-e vagy c. számot, de béna vagyok. Ezért csak a linket rakom ide....

http://www.youtube.com/watch?v=sujSTntcfG0

Helyzetjelentés:

Apámékat elhívták a barátaik egy szomszédos faluba valami rendezvényre. Ez most vagy azt jelenti, hogy kicsit kapatosan hazaérkeznek és jó dolgom lesz, vagy azt jelenti, hogy nagyon későn jönnek és lefekszenek egyből aldni. Mindenesetre vettem két üveg bort, amiből az egyiket hamarosan megkezdem, a másikat remélhetőleg apámmal együtt.

Elkezdtem nagyon izgulni. Azt hiszem a boros megoldás lesz. Viszont valószínűleg szólok apámnak, hogy ne menjen el idő előtt aludni, mert szeretnék vele beszélni. Olyan gyomorgörcsöm lett hirtelen, mintha most azonnal kellene elmondanom. Tudtam, hogy az lesz, hogy a végső időpontig szarakodok és végül már azzal győzködöm magam, hogy még nem állok készen. De muszáj. Nagyon csalódott lennék. Lehet, hogy már részegen megyek haza pénteken:D A Háttér társaság és az MTA legújabb meleg kutatása szerint a melegek harmada meri elmondani az apjának. Remélem bővíthetem a kört.

ennyi idő van a határidőmig..elég para..és sanszos, hogy a határidő napján fogom elmondani, mert jövő héten nem is biztos, hogy otthon leszek, ha meg igen, akkor pálinkafesztiválozni fogok. A pálinka végülis lehetne egy jó alap, csak apám előbb fog hazaérni...

Elcsesztem, mert múlt héten majdnem elmondtam, mármint először éreztem az erőt és tényleg egész nap készülődtem, tisztára izgultam is.Elmentem estefeé borért, aztán mire visszaértem késő volt, lefeküdtek aludni.

Aztán a mostani hétvégét is elszúrtam...mert most meg apám állt volna készen, mármint ébren maradt. De most meg én tanultam, most meg már késő. Hajjaj.

Valamelyik mámoros estém után az ágyamban fekve újra a coming-out mikéntjén járt az agyam, mikor eszembe jutott a levél. Akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam a legjobb megoldást. Nagyon jó kedvem lett és megnyugodtam. Később, mikor felkeltem, korántsem tűnt olyan jó ötletnek.

Úgy terveztem, hogy írok egy levelet, melyben megfogalmazom, hogy mi a szitu, illetve azt is, hogy miért nem mondtam el eddig. Két verzió van az átadásra:

1. Átadom és elmegyek az első vonattal és kikapcsolom a telefonom. Ez nem túl elegáns, ez biztos nem lesz.

2. Átadom, elhúzok pár percre aztán megbeszéljük.

Tulajdonképpen annyit könnyítene a dolgon, hogy nem nekem kell gagyognom, hanem előtte átgondoltan megfogalmazhatom a dolgot.  Egy fázison átsegítene.

Tegnap este azt álmodtam, hogy egy labirintusban megyek "Zs"-vel és egy idegen szemüveges pasassal. Fura labirintus volt, mert egy szoba volt és a bútorok, tárgyak voltak a labirintus falai. Kúszva, mászva, átugorva kellett keresni a kijáratot. Nagy nehezen rájöttünk, hogy mi a kijárat. Megkopogtattuk a padlót egy helyen és kongott, tehát biztosak voltunk benne, hogy ha felnyitjuk, ott lesz egy üreg és az a kijárat. Ekkor valamin összevesztünk, és az idegen pasas valami olyasmit mondott, hogy "hülye buzi". Azért volt meglepő, mert az álmomban a pasi egy olyan személy volt, akiben megbíztam. És én nagyon ideges lettem, káromkodtam, teljesen kikeltem magamból és otthagytam őket. "Zs" később utánam jött. A kijárat pedig elfelejtődött.

A "boros" megoldást barátaim javasolták, de nekem is megfordult a fejemben. Eddig ez tűnik a legjobbnak. A lényege az, hogy egyik pénteken, vagy szombaton este leülök apámmal borozni és ha már kellőképpen bátor vagyok elmondom. Ott kezdődik a baj, hogy apám egyébként is szokott borozni hétvégén, így (ugyan nem is nagyon próbálkoztam) mikorra oda jutott volna a dolog, hogy leüljek vele, addigra már elázott. Szóval ezt nem nagyon tudom előre tervezni, hanem le kell csapnom egy olyan alkalomra, amikor apám még kvázi józan és akkor leülni vele iszogatni. A másik gond az, hogy anyámat el kell onnan távolítani valahogy. Neki is el kell mondani egyszer, de azt inkább apámra bíznám. Azt hiszem nem lenne célszerű mindkettőjüknek egyszerre mondani, az szerintem káosz lenne.

Attól is félek, hogy az izgalomtól teljesen kijózanodok. Egy csomószor van az, hogy egy buliban már részegen gondolkodom azon, hogy milyen lenne most elmondani és persze ilyenkor rohadtul bátornak érzem magam, de aztán meg ha nagyon belelovalom magam megint kimegy minden erő a lábamból. Hát, nem tudom.

A blogot ugyan elhanyagoltam, de fejben annál intenzívebben foglalkoztam a dologgal. Nagyon szorít az idő. Persze a facebook-os dologból nem lett semmi, apám szerintem azóta sem volt fent, mindenesetre bizonyos dolgokat nem láthat a profilomból. Azt hiszem azért titkon reméltem, hogy mégiscsak észrevette és rákérdez majd.

Hiába fogadtam meg, hogy nem várok alkalmas pillanatra, most mégis folyamatosan ezt teszem. Azt várom, hogy rákérdezzen de nem teszi. És most már kezdek aggódni, hogy mégsem sejti. Mostanában ha szóba kerül, hogy semmit nem fog érni a diplomám, mindig megjegyzi, hogy nem baj, majd találok egy gazdag pasit. Persze ez lehetne valamilyen teszt is részéről, hogy hogy reagálok, de azt hiszem nem az, apám nem szokott ilyen trükkös lenni.

Mindenesetre kaptam javaslatokat a coming-out mikéntjével kapcsolatban, sőt nekem is eszembe jutott egy verzió, ami pénteken mámoros állapotomban "A megoldás"-nak tűnt, most már erős kétségeim vannak. De mielőtt ezeket sorra venném (erre majd csak a holnapi nap folyamán kerül sor), be kell fejeznem az okokat. E nélkül nem teljes a kép.

Tehát, miután "A"-val szakítottam és összejöttem "Zs"-vel tényleg sürgetővé vált az előbújás, ezt a kapcsolatot semmi szín alatt nem akartam már olyan formában, mint az előző. De akkortájt kezdődtek a gondok anyámmal. Azzal kezdődött, hogy el-elfelejtett dolgokat. Eleinte csak apróságokat. Aztán rájöttünk, hogy dupla annyi idő alatt (vagy még több) tud csak felkészülni az óráira (tanítónő a helyi iskolában), aztán észrevettük, hogy a mondatok megfogalmazásával gondjai vannak és néha rosszul mond szavakat. Eleinte azt gondoltuk, hogy túlvállalta magát, mert az iskola mellett még a képviselő testületben is dolgozott, meg még ezerféle dolgot elvállalt. Mondogattuk is neki, hogy valamelyik elfoglaltságát hagyja ott, mert teljesen túlhajtja magát. Elég érzékeny is volt, gyakran megbántódott mindenfélén. Aztán kiderült, hogy elég nagy gondjai vannak a számolással. Tudniilik időnként elfelejtette hogy kell. Ami azért volt nagyon meglepő, mert egy általános iskola első osztályában elég alap dolgok vannak (1+1=2). Szóval ekkor már orvosokhoz küldtük. Sok-sok vizsgálat, meg orvos, pszichiáter, pszichológus után kiderült, Alzheimer-kórban szenved. Amikor megszületett ez a diagnózis, ekkorra már az egyszerű feladatok elvégzése is akadályokba ütközött. Elég gyorsan leszázalékolták, már egy másfél éve otthon van. Elég nagy megrázkódtatás volt ez mindannyiunknak, sőt most is elég megdöbbentő. Anyám, aki világ életében hatmillió dolgot csinált, vitte a hátán a háztartást, állandóan pörgött, a társaság majdhogynem középpontja volt, most leépül,úgy tűnik nem is olyan lassan. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy pl.: azt mondod neki, hogy "ezeket a poharakat vidd át kérlek a másik szobába bátyámhoz", akkor ezt az utasítást/kérést harmadjára érti meg.

A mindennapokban ennek a dolognak a súlya leginkább apámra nehezedik. Lelkileg neki a legnehezebb ezt feldolgozni. Anyámmal tényleg megosztottak egymással mindent, de most nem igazán tudnak, mert anyám már nem tudja befogadni a komplexebb dolgokat. Szóval ránehezedik ennek az egésznek a lelki súlya, másrészt a gyakorlati is, mert a munka mellett neki kell ellátnia minden feladatot otthon. (kirakni a reggelit, az ebédet, a vacsorát, a gyógyszert, begyújtani, fát vágni, a kertben ügyködni stb.) A munka után iszonyú fárasztó még koordinálni a családot. Ráadásul nagyapám is már ott lakik velük, aki mostanra szintén leépült szellemileg, ez is csak fokozza a dolgokat. Két embernek kell folyamatosan magyarázni mindent. Pár nap után én is érzem, hogy ez iszonyú nehéz, non stop pedig még durvább. Bátyám hétvégén sosincs otthon, pedig legalább olyankor besegíthetne a gyakorlati feladatokban (pl.:favágás).

Így tehát abba a csapdahelyzetbe kerültem, hogy anyám ugyan felfogná a dolgot, ha elmondanám, de mivel minden váratlan és stresszes dolog teljesen kiborítja, így ha előbújnék valószínűleg hónapokig rágná magát ezen és félek, hogy nem tudnánk neki elmagyarázni, hogy ezen ne aggódjon. Ha apámnak mondanám el, tartok tőle, hogy újabb sorscsapásként élné meg és még jobban kibukna. Mondhatnám, hogy jó, megkímélem őket, talán ez indokolt eset, de nem.  Életem végéig nem hazudhatok. Ráadásul "Zs"-vel együtt lakom, teljességgel vállalhatatlan, hogy erről pont a családom nem tud (egyébként mindenki más meg igen). És tudom, hogy "zs"-t is nagyon bántja, hogy nem tuják otthon. Ő már rég elmondta, pedig aztán ott sem rózsás a helyzet.

Annyira nehéz megtenni. Utálom, hogy nem mondtam el előbb. Minden egyes mondattól, ami úgy kezdődik, hogy "hallottam valamit a faluban, azt szeretném kérdezni, hogy..."- görcse rándul a gyomrom és kimegy az erő a végtagjaimból. Ha megyek haza pénteken előre idegeskedek, hogy talán pont ez a hétvége lesz az. Úgy félek, hogy meggondolom magam és nem tudom megtenni.

Mindjárt kiugrik a szívem. Az imént jelölt be apám facebook-on, ahol a profilom teljesen nyilvános, így azt is látja, hogy kivel vagyok kapcsolatban...Facebook-os coming-out??Ez iszonyú gáz. Nem tudom, hogy látta-e már.Ha magyarra van fordítva akkor biztos látta..ha angolon hagyta, akkor lehet, hogy még nem esett le neki. Nem tudom, hogy mit csináljak.

Ahogy már korábban említettem barátnő híján nem volt sürgető a coming-out. Magamban sem voltam biztos, így gondoltam ráérek még. De aztán újra összejöttünk egy év után a gimis barátnőmmel, "A"-val. Eleinte azt gondoltam, hogy azért nem akarja, hogy elmondjuk másoknak is, mert részben miattam szakított az akkori barátjával. Mivel a srác is osztálytárs volt, ezért mindketten azon az állásponton voltunk, hogy jobb, ha egyelőre nem tudja, hogy együtt vagyunk, mert nagyon megbántanánk. Igazából szerintem kár volt hazudozni. Valószínűleg rájött. Azóta is csodálom benne, hogy nem utált meg. Soha nem mutatta, hogy haragudna rám. Lehet, hogy "A"-t hibáztatta.

Később aztán telt-múlt az idő és még mindig nem mondtuk el senkinek. Akkor már kezdett egyértelmű lenni, hogy más oka is van a dolognak. "A" nem akart felemás megoldásokat. A szüleinek semmi esetre sem akarta elmondani, és ha nekik nem mondja el, akkor másoknak sem fogja. Én viszont szerettem volna másoknak is elmondani. Sőt legelőször a szüleimnek. Nem akart megakadályozni abban, hogy elmondjam, de mégis megakadályozott. Tiszteletben akartam tartani a döntését. Egy ideig ment. Az az időszak, amikor senki nem tudott róla csak azért tudott működni, mert végig azt hittem, hogy egyszer majd meggondolja magát. Amúgyis csak első éves egyetemista voltam, úgy gondoltam lehet még halogatni a dolgot. Aztán egy idő után besokalltam. Egyrészt feszített belülről, el akartam mondani másoknak, rossz érzés, mikor van az életedben egy iszonyú fontos dolog és nem beszélhetsz róla. Hazugnak éreztem magam. A legjobb barátaim előtt is. Közben már kétségeim is támadtak, amiket jó lett volna másokkal megbeszélni.  Sokszor felhoztam "A"-nak, hogy igazán át kéne ezt gondolnia, meg az ő barátai sem tudnak róla semmit, de ő tudta tartani magát. Neki is rossz volt egyébként, de jobban tudta kezelni.

Új hobbim lett egy idő után: a kocsmai coming-out. Kocsmázások, bulik alkalmával egyszer-egyszer annyit ittam, hogy mindig muszáj volt valakinek elmondanom. Főleg a községben ahol lakom. Volt olyan buli, ahol már akkor tudtam, hogy el fogom mondani valakinek, amikor még nem volt elég bátorságom. Egyszerűen gerjesztettem azokat a helyzeteket, amikor végre kijöhet belőlem a vallomás. Pesten nem igen tudtam elmondani, mert akkor könnyen "A" környezetébe is eljuthatott volna a hír. Folyamatosan bűntudatom volt. "A"-nak nagyrészt elmeséltem, ha valakinek elmondtam, de olyan is volt, hogy nem. Azóta is bánom ezt a sunyítást. Csak közben neki sem akartam csalódást okozni. Utólag belátom, túl alkalmazdkodó voltam.  Jó érzés volt elmondani embereknek, jó volt, hogy végre vannak emberek, akik felé lehetek teljesen őszinte. Egészen elképesztő, hogy ezt évekig bírtam csinálni. Igazából jó tanulság volt: ezt a titkolózást soha többé nem akarom.

Hogy miért nem mondtam el eddig, annak több oka van. A legrégebbi ok a középiskolai éveimig nyúlik vissza. Úgy 5-6 évvel ezelőtt tizedikes koromban jött egy nagy elhatározás, hogy akkor el kellene mondani.Akkor még nem is feltétlenül azt mondtam volna, hogy leszbikus vagyok, mert akkor még bennem sem kristályosodott ki az érzés, csak azt szerettem volna megosztani velük, hogy már vagy egy éve együtt vagyok egy lány osztálytársammal. Egyik hétvégén bátyámmal iszogattunk kicsit, beszélgettünk és egyszer csak, teljesen váratlanul azt mondta, hogy meleg. Teljesen ledöbbentem, iszonyú váratlanul ért a dolog, mert korábban barátnői is voltak, meg ő egyáltalán nem illik bele a melegekről alkotott sztereotip képbe, így soha még a gyanúja sem merült fel annak, hogy esetleg meleg lehet. Szóval kitört belőle ez a vallomás és én egyfelől örültem, hogy megosztott velem egy ilyen fontos dolgot, meg annak is, hogy végre lesz valaki a családban, akivel tudok ezekről a dolgokról beszélni. Így tehát én is megosztottam vele a dolgot, volt is nagy egymásra találás. Másrészről nyugtalanított is a dolog, felvetődött a kérdés, hogy most akkor mi lesz velem? Ő is el akarta mondani a szüleinknek meg én is. Ő gyorsabb volt. Otthon sem voltam, mikor elmondta nekik. (Lévén, hogy vidéken lakunk, én meg Pestre jártam gimibe) Szóval rossz, hogy nem tudom, hogy hogy adta elő nekik és milyen arcot vágtak, vagy hogy mit mondtak. Még ma is úgy érzem, hogy elvette tőlem a lehetőséget, megelőzött és most én leszek a második, aki közli velük, hogy a másik gyerekük sem illik bele a vágyálmaikba.

Mikor bátyám elmondta nekik a kitagadásról, gyűlöletről, és ehhez hasonló negatív reakciókról szó sem volt. Nem is számítottunk erre, ennyire azért már ismertük a szüleinket. Ilyen értelemben jól fogadták. De fel kellett dolgozniuk. Apámat nem tudom, hogy milyen kérdések foglalkoztatták. Ő magában tépelődős típus. Nem szokása, hogy beszéljen az érzelmeiről. Anyám aggódott leginkább. A fejébe vette, hogy bátyámat ki fogják közösíteni,gúnyolni fogják, emellett pedig anyám szerint boldogtalanság vár rá. Anyám nővére azt hiszem sokat segített nekik. Ugyanis a család elég komplikált. Unokatestvérem (anyám nővérének a fia) is meleg. Így nagynéném elég sokat beszélt velük, megosztotta tapasztalatait, megnyugtatta őket, hogy ez azért még nem a világvége, könyveket nyomott a kezükbe, amiket szerintem nem olvastak el, bár ki tudja.Az elmondjam én is most vagy ne tetőzzem a bajt állandó dilemmájából várakozó pozícióba helyezkedtem. Persze már bánom, mert akkortájt párszor nekem szegezte anyám a kérdést, hogy "ugye te nem vagy leszbikus?Mert az már nagyon nehéz lenne kibírni.".Most erre mit mondtam volna, eleve a kérdés felvetés is kétségbeesett volt. Pedig akkor kellett volna elmondanom.Persze közben szakítottunk az akkori barátnőmmel és így kevésébé volt sürgető, hogy elmondjam nekik.

Később aztán bátyám talált magának párt, meg is nyugodtak, hogy ez azért nem lehetetlen l, de nem jutott el addig a dolog, hogy haza is hozza a srácot, mert aztán elég rövid életűnek bizonyult a dolog. Azóta semmi. Ha otthon vagyok anyáék nem kérdezősködnek, hogy mi van bátyám szerelmi helyzetéável (valamelyik hétköznap este lehet, hogy volt róla szó), szóval nem nagyon beszéltünk róla, én kérdezgettem őt, hogy mi a szitu, most már tök bizonytalan, úgy érzi, hogy nem biztos, hogy meleg, meg egyébként is az életének egy olyan periódusában van, hogy nem a szerelem az elsődleges igénye.

Unokatestvérem helyzete is érdekes, ő régóta párkapcsolatban él, már együtt is lakik a pasijával, ők vasárnapi ebédekre járnak unokatesóm családjához. Szóval ott áthatolhatóvá váltak a falak. Számomra az is fura, hogy, mielőtt nagyapám hozzánk költözött volna (ez csak néhány hónapja van), miért nem hívtuk el unokatestvérem pasiját hozzánk. Mert a lány unokatestvérem pasijai megfordultak nálunk. Pedig el kellene hívnunk, ő is a család része számomra, szívesen megismerném. Olyan színes család lehetnénk.

Ahogy a bejegyzés címe is utal rá, több ok is van, ami miatt eddig nem mondtam el a szüleimnek. Ezekről későbbi bejegyzéseimben fogok beszélni.

Tarthatatlanná vált, hogy a szüleim nem tudnak arról, hogy leszbikus vagyok. Minden barátom és közeli ismerősöm tud róla, csak ők nem. Évek óta halogatom a döntést, a gondolatától is elfog a rémület. Szégyellem magam, mert már több mint egy éve vagyok együtt a barátnőmmel és többször volt már nálunk, de sosem tudták róla, hogy valójában mit is jelent ő számomra.

Határidőt tűztem ki: május 29. Végleges. Annak kell lennie, mert semmi értelme akkor az egésznek. Mondhattam volna azt is, hogy a következő hétvége a határidő, amikor haza megyek, de szükségem van egy kis időre még. Ebben az időintervallumban kell lennie megfelelő pillanatnak. Ha nincs, akkor május 29. Ez a blog reményeim szerint segíteni fog abban, hogy sikerüljön a coming-out.